Határokon át - Crossing borders

Végül ez is elérkezett: az útinapló utolsó feljegyzése.

El is kezdem csütörtöktől.

Reggel Shannon ébresztett minket a vártnál kicsit korábban, szóval nem voltunk a legfrissebb állapotban a délelőtti órák folyamán. Evés után elfuvarozott minket a Starbucks-hoz, mert szerettünk volna lézengni Downtown-ban és úgy a legegyszerűbb, ha akkor megyünk, amikor ő is. Tehát egy ideig ott voltunk, ittunk egy kávét, majd bebuszoztunk a nagypiachoz.

1-2 órát töltöttünk a sorok között, vettünk pár gyümölcsöt és találkoztam az egyik jövendőbelimmel. Olyan helyes fiút láttam az egyik gyümölcsstandnál, hogy azt hittem letelepedek! Egy barna hajú, borostás, alternatív külsejű Chad Michael Murrey-re hasonlító fiút képzeljetek el. Majdnem odaolvadtam. Így az aznapi bevételüket megdobtuk egy őszi barack árával.:D

Ezután felsétáltunk az 5. sugárúthoz, mert kinéztem ott egy ruhaboltot, ami LA-ben is az egyik kedvencem volt és vettem egy másik kalapot. Amolyan francia fajtát, már Californiá-ban is vadásztam, csak nem volt jó méretben.

Aztán felpattantunk a Monorail-re, ami egy metró-féle járgány, csak nem alagútban, hanem magaslati, oszlopokkal alátámasztott síneken közlekedik a Space Needle-ig és vissza.

Nem volt egy túl hosszúnak mondható utazás, de izgi volt és új.

Miután leszálltunk, betértünk az Experience Music Project nevezetű zene múzeumba, aminek egy randa, kortárs építészeti „műremek” ad helyet. A Microsoft-os Judittól kaptunk egy kártyát, amivel kedvezményesen mehettünk be, szóval így megérte. A tágas hall-ban egy „gitár-oszlop” fogadott bennünket: tetőig érő gitárokból (akusztikustól elektromosig) összetákolt szobrot húztak fel az alkotók, és mondhatni, igen hatásos lett a kompozíció.

Majd betértünk egy terembe, ahol a régi, Elvis előtti populáris amerikai bandák gitárjait mutatták be, majd a kezdetektől a legkreatívabb szerkezeteket és legpompásabb hangzású hangszereket tárták elénk. Paul McCartney, George Harrison, a The Who, Van Halen és Kurt Cobain 1-1 instumentjét is láthattuk.

Innen az időszakos kiállításhoz vezetett utunk, ahol Jimmy Hendrix életéről és munkásságáról lehetett többet megtudni. Fellépési ruhákat, hangszereket, audio anyagokat és egy koncertfelvételt is mutattak, az életrajzi adatokon kívül. Aki Hendrix-rajongó, annak rendkívüli élmény lehet, de nekünk annyira nem volt érdeksfeszítő.

Végül az első emeleten lévő Supreme lány kollaborációk (gondoljatok például a Dream Girls-re, mikor 3 fekete lány egyen-jelmezben egyen-táncot jár, miközben énekel) kosztümeit tekinthettük meg. Jó kis szerkók voltak, egy Destiny’s Child-osat is beszereztek.

Az emelet második részén, pedig egy Studio Lab helyezkedett el, ahol mindenki kipróbálhatta magát egy csomó stúdió fülkében, attól függően, hogy mit szeretne játszani. Lehetett elektromos-, illetve basszusgitározni, szintetizátorozni, valamint dobolni. Ezek beállós fülkék voltak, a rendes stúdió szobákhoz fel kellett menni a lépcsőn, magunkra zárni a hangszigetelő ajtót és kézbe venni a rákkendroll-t.:D Itt még hangfelvételi szoba is rendelkezésre állt.

Mindent kipróbáltam, egy élmény volt.

Egyébként ez a múzeum az EMI zene stúdió intézménye. Ha megfordítotok egy cd lemezt, ez az EMI szimbólum található rajta az esetek igen nagy százalékában.

A jegyünk még a múzeum melletti Science Fiction Center-be (Tudományos Fantasztikus Múzeum) is szólt, ahol a sci-fi film műfaj darabjai voltak a főszereplők. E.T.-től kezdve a Majmok Bolygójá-n, a Star Trek és Wars-on keresztül, a Terminátoron és Alien-en át, a Mátrix-ig volt mindenkiről szó. Rengeteg életnagyságú figurát, moziplakátot, dokumentumanyagot és filmkelléket bocsátottak az érdeklődők szeme elé.

Érdekes volt, de nem valami nagy egyik tárlat sem.

Például a múzeumi boltban a zene résznél lehetett venni Led Zeppelin-nel, The Doors-szal, The Rolling Stones-szal, Pink Floyd-dal, stb. kapcsolatos szuvenírokat is, mégsem volt róluk szó a kiállításban, pedig nagyon vártam volna. Mindegy, így sem volt rossz, a stúdiózás kárpótolt… valamennyire.

A nap végén vissza „vonatoztunk” a Monorail kezdőállomására, majd bementünk a NordStrom nevezetű boltba, Shelly-nek átvenni egy cipőt, amit Charlie-nak vett. Nem sikerült, ott szerencsétlenkedtünk vagy egy órát, de egyik alkalmazott sem találta az említett surranót. Az idegeimen táncolt már mindenki.

Aztán hazamentünk, ettünk pizzát vacsorára, néztünk pár Glee epizódot Shannon-nel, majd lefeküdtünk aludni. Pontosabban én még csaltam ugye, és megírtam a blog bejegyzést szerdáig.

A Glee egyébként egy TV sorozat, ami egy csapat különböző stílusú és etnikumú tiniből álló musical csoport versenyekben való részvételéről szól, elszánt feltörekvőkkel, a focicsapattal, cikis és menő sárgákkal, plasztikokkal és így tovább. De annyira mű, hogy az már nézhetetlen. Legálábbis számunkra majdhogynem egy tortúra volt hallgatni a „tehetséges”, vinyákoló kamaszokat hatalmas problémákkal és élhetetlen feldolgozásokkal. A TV még mindig nem nekünk való Amerikában.

K-a-t-a-s-z-t-r-ó-f-a.

Természetesen ez a show irracionálisan populáris az Államokban. Mindenki tud azonosulni 1-1 karakterrel. Szuper!

Egyébként végtelen számú televízió csatorna van itt, még annál is végeláthatatlanabb mennyiségű műsorral. Egymást követik az idiótábbnál idiótább beszélgető show, és minden hónapban új sorozatokat dobnak a piacra. Ki tudja ezt követni? A válasz mégis az, hogy baromi sokan… Ember, szerezz magadnak életet!

Másnap részt vettünk egy Hop On – Hop Off (akkor szállsz le és vissza, amikor akarsz) buszos városnézős túrán, ugyanis Bátyusék már a megérkezésünk előtt befizettek rá. Igaz, nagyjából már minden jellegzetességet láttunk a belvárosban, de azért élveztük a túrát. Mentünk egy kört, majd „hop off”-oltunk a belvárosban, mászkáltunk pár órát, majd vissza „hop on”-oltunk a buszra, amit véglegesen elhagytunk a kompnál és befizettünk egy oda-vissza útra a közeli Bainbridge-szigetre. Imádom a hajókat, szóval nagyon jól éreztük magunkat a habok között hasítva, ahogy a hajunkat a szél fújta.

A szigeten Bainbridge kis városa terül el, kedves boltokkal,

éttermekkel, rengeteg turistaösvénnyel az óceán mellett és be az erdőbe. A délután végére a nap már elszívta az erőmet, szóval az ösvényen nem éppen száguldoztam.

6 körül visszahajóztunk Downtown-ba, ahol felvett minket Shannon, hazahozott minket, hogy bepakoljunk a Vancouver-i kiruccanáshoz, majd elkocsikáztunk Gáborék házához, ugyanis az éjszaka náluk aludtunk, hogy ne keljen hajnalban kelni az utazás miatt.

Eleinte nagyon nem örültünk neki, mert úgy gondoltuk, hogy az este kipihenjük szépen-csendben a nap fáradalmait, nem rohanunk sehova, stb., de végül mégis jól sült el.

Gábor nagynénje, Judit és nagybátyja Béla, egyszerűen fantasztikus. Annyira kedvesek, viccesek és aranyosak, hogy abszolúte megtérült a stresszelés.

Lefekvés előtt megnéztük közösen az Angyalok és Démonok c. filmet, mert még nem látta mindenki és miért ne?

Majd éjféltájt lőttük is a pizsiket.

Reggel 6.30-kor keltünk, összeszedtük magunkat, reggeliztünk egy jót, majd megkezdtünk utunkat Canada felé.

Pupák fenntartásokkal irányult a határ-átlépéssel kapcsolatban, mert még a Kaplan-ben valaki említette

neki, hogy kimenni az országból egyszerű, visszatérni már annál nehezebb.

A hivatalos honlapok viszont azt írták, hogy a magyaroknak csak egy útlevél kell a Canada-USA határátkeléshez, szóval úgy gondoltuk, hogy nem lesz probléma. Tévedtünk.

A határnál bementünk a vámépületbe rákérdezni, hogy akkor miként is zajlanak ezek a dolgok, de az ürge azt mondta, hogy szerinte nem lesz gond.

Aztán, mikor kifelé hajtottunk, egy modortalan, tahó amerikai

határőr visszaparancsolt minket egy bizonyos „narancssárga-kártyá”-ért, amit egy másik épületből kellett szereznünk. Lehet, hogyha közöltem volna, hogy zöldet tudok szerezni, ha összehoz egy haverjával, még egy sallert is kaptam volna tőle.

Annyira modortalan volt, hogy miután felhúztuk az ablakot, letöröltük a bájvigyort az arcunkról kórusban mondtuk ki a (elnézést, hogy nem cenzúrázok, de…): „Seggfej.” „Tajparaszt.” „Szemétláda.” kifejezéseket.

Sokszor olyan jó, hogy senki sem ért minket!

Na, ott már közölték, hogy annyira mégsem egyszerű a helyzet, ugyanis Ági útleveléhez és vízumához egy I-20-as nyomtatvány is szükséges és a visszaérkezés Canadá-ból már lehet, hogy viszontagságosabb lesz. Király.

Nagy nehezen kiautóztunk a Lehetőségek, Álmok és Szabadság (!) Országából, hogy átmenjünk egy (amit még nem is sejtettünk) sokkal jobba.

Nem láttam még egész Canadá-t, de a Vancouver-i körzet egyszerűen bámulatos!

Az első elképesztő észrevételem az út menti táblákon leledző kilométer alapú távolság meghatározás volt. Istenem, hát nem sokkal jobb kilométerben??!

Nagyjából 15 perc alatt beértünk a városba, ami olyan mintha Európát összegyúrták volna Amerikával. Fiatal, mégis régies; pezsgő, mégis maga a nyugalom; urbánus és mégis természet közeli! Európára jellemző lakóházakat váltják a magasba törő üvegablakú üzletházak, de valahogy mégis közelebb érzem magamhoz ezeket az üvegházakat, hiszen ablakaikon reflektálnak a Blaha Lujza téri belvárosi házak!

Nem viccelek, mikor vezettünk le a part felé, és szembetaláltuk magunkat a völggyel, mintha Szentendrét láttuk volna visszaköszönni! S mikor ott lent,

gyönyörködtünk az óceánban, a Margit-sziget-i tájat láttuk viszont.

Istenem, Vancouver eszméletlen!! Na, itt el tudnám képzelni, hogy letelepedjek… de férjet találni mindenképp! Minden harmadik sráctól elolvadtam, az emberek megjelenése annyira magával ragadó, nem az a futószalagról szökött hamis lázadó fiatal, hanem tényleg sok a megismerésre és felfedezésre született emberi lény és ez az egész körülírás jellemző a városra, lesüt róla. Meg - akarom - ismerni.

Látszik, hogy a település lételeme a zene. Zene… zene… ZENE mindenhol! Bárokból, jam klubbokból, utcazenészektől! Minden sarkon újabb ritmus és dallam.

Az utcák a belvárosban, összhangban vannak a természettel, az emberrel, az igényeivel, lehetőségekkel és a kifejezés iránti vággyal. Még a boltok is különbözőek a határon túliaktól.

Az emberek nem vigyorognak bele műmájerül a képedbe és kérdezik meg üdvözlés helyett, hogy „How are you?” és rohannak tovább a válaszra sem várván, hanem őszintébbnek tűnnek, mélyebbnek.

Egyszerűen nem volt elég az az egy nap. Vissza kell mennem.

Megtaláltam a legújabb Kaplan úti célom!:D

Most is magam előtt lebegnek az utcák, az óceán, a szigetek, az erdők!

Az időnk is gyönyörű volt, bár az előrejelzések nem azt jósolták. Ez egy tökéletes nap volt.

Judittal és Gáborral is annyira jól elvoltunk, tényleg nem is lehetett volna kellemesebb.

Először elmentünk a közeli Stanley Park-ba, ami egy félszigeten helyezkedik el. A parkban minden van, ami kalandozó szem-szájnak ingere. A híd, mely odavezetett minket, mint a San Fransico-i Golden Gate csak zöld változatban.

A víz gyönyörű, még hattyút is láttunk, a parkban mindenütt totem oszlopok vannak kiállítva, lovas kocsik várják a vállalkozó kedvűeket, túra utak kígyóznak, festő kör alkot időről-időre és így tovább.

Miután végigjártuk, amit szerettünk volna elmentün

k a Capilano függő-hídhoz. Na, ha eddig nem kedveltem volna a helyet, akkor itt biztos beleszerettem volna!

A Capilano függő-híd a fák között ível az erdőben, a fák lomb szintjén. Alattunk a völgyben egy folyó csordogál, jobbról-balról hegyek övezik utunkat, míg a túra további részét bent az erdőben tettük meg, vagy talajszinten vagy annál feljebb, ismét a fák magaslataiba hágva. Rövidebb függő-hídak fától-fáig, kilátók, egyszerűen szemkápráztató. Nem is lehet leírni, bár a képek sem adják vissza teljesen a magaslatokat, illetve mélységeket.

5 óra körül bementünk Downtown-ba körülnézni, valamint nyomtattunk két képet Bátyuséknak és Shanonn-nek emlékül. Az utcákról már nem ömlengek többet, elég az, hogy nagyon jó kis városnézés volt.:D

Ezen fantasztikus élmények után megebédeltünk egy thai étteremben, ami szintén új volt, mert rendes thai ételt még soha nem ettem.

Szerencsémre jól is választottam, mert a többieknek annyira csípősre sikeredett az ebédjük, hogy alig bírták be

fejezni. Gábor az italhoz adott citromokat nyomta rá a tésztájára, hogy semlegesítse valamennyire az erejét.

Utána még beszaladtam egy boltba, amit odafele a kocsiból szúrtam ki, közben hallgattuk az utca dobosokat, majd elégedetten távoztunk a parkolóba, ahol a kocsit hagytuk.

Este 8 óra körül hagytuk el Vancouver-t az édesnél is édesebb szájízzel. Teljesen le vagyok nyűgözve általa, mintha nekem (is) teremtették volna. Ha ezt az utazást kihagytuk volna, lehet hogy soha nem ismerném meg ezt a közeget és nem érezném ezt az érzést, ami még most is átjárja a lelkemet. Visszavágyom és vissza is fogok térni, amint megtehetem.

Hazafelé a határnál megint leállítottak minket. Fél óráig tartottak fel, igaz, ez csak a fele annak a mizériának, aminek az elején tettek ki.

Végül éjfélre hazaértünk és 9ig az igazak álmát aludtuk.

Reggel egy pazar étkezés után elbúcsúztunk Juditéktól, komolyan elérzékenyültem tőle, mert annyi élménnyel lettünk általuk többek és annyira jólelkűek,

hogy az ember akaratlanul is kötődést ér

ez irántuk.

Vancouver egy tökéletes megkoronázása volt egy élményekben, izgalmakban, érzésekben gazdag nyári vakációnak. És mennyivel több volt ez, mint vakáció!

Shannon azt mondta, hogy miután hazamentem teljesen más embernek fogom érezni magam. Már most érzem.

Rengeteg újat kaptam: mindenekelőtt új, igaz barátokat; új, eddig ismeretlen érzéseket; új tanításokat, s befogadott tudást; emellett mégha nem is teljesen befogadottat, de új, megfontolt igazságokat és végül, de nem utolsó sorban: új ambíciókat, célokat.

Hisz mire menne az ember célok nélkül?

Hello, Seattle!

...És hőseink múlt hét szombaton 8 óra 25 perckor földet értek a Washington állambeli Seattle-ben!
Haha.
Bocsi, ma nagyon le vagyok fáradva agyilag.
Tehát megérkeztünk.:) Seattle gyönyörű. Zöld.
Erdők, hegyek, tavak amerre a szem ellát és, ami vele jár: vadvilág. Őzek, mókusok, vadnyulak rohangásznak át egyik kertből a másikba. Egyszerűen hihetetlen. Az idő hűvősebb, mint Californiában, de egyáltalán nem vészes.

Bátyusék igazából Bellevue-ban laknak, ami egy része Seattle-nek. Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet: Bátyus apum nagybátyja, a mi nagypapánk öccse. Ő itt él kint a családjával, 3 gyermekük van Christine-nel: Shannon, Shelly és Alex Jr.
A lányokkal utoljára vagy 14 éve találkoztunk.
Szóval 21-én Christine és Bátyus (,akit alkalmanként Alex-nek fogok ezentúl említeni) hazafuvaroztak minket, ettünk egy kis házi sütit, majd ledőltünk aludni. Hosszú nap volt az a bizonyos.

Másnapra már be is programoztak minket, elmentünk egy magyar piknikre, melyet minden évben megrendeznek augusztus 20-a alkalmából, a közeli Sammamish-tónál. Nagyon meglepő volt ennyi magyart egy helyen látni, és igazából kicsit frusztrálva is éreztem magam, mert a legutolsó dolog volt, amit akartam, hogy magyarul kelljen beszélgetnem az engem körülvevőkkel. Amúgy nagyon sok finomságot főztek és sütöttek a résztvevők, és reggelire is egy frenetikus tojásrántottát készített nekünk Alex, így étel-ügyileg végre rendeződött a helyzetünk a 2 hónapnyi Annette-féle amerikai főzés-kísérletezés és átképzés után.
Végtére is elvoltunk, nem volt semmi probléma, még tollasoztunk is és sétálgattunk a tó partján. Megismerkedtünk Gáborral, aki az itteni Kaplan-be jár, majd vele megyünk egy városnéző túrára a hétvége folyamán.

Hétfőn átköltöztünk Shannon-hoz, mert Shelly-ék kedden érkeztek(ő Boston-ban él a családjával) és könnyebb mindenkinek úgy, ha mi itt lakunk, mert így van külön fürdőszobánk is és nem kell hosszú sorokban kígyózni előtte minden egyes nap. Shelly férjét Andy-nek hívják, 2 fiúk és egy lányuk van: Teddy, aki 4 és Charlie, aki 2 éves, valamint Madison (12), de neki, Andy volt felesége az édesanyja.
Mindannyian tündériek. De tényleg, nem vagyok az a híres, nagy gyerekbarát, de ők egyszerűen imádnivalóak. Még Pupák (!) is így gondolja, ami nagyon nagy szó.
Mindenki rendkívül kedves, örülök, hogy együtt töltjük az időnket. Christine és Shannon is jól, Bátyus-t nem is említve, szóval el vagyunk látva rendesen. Sőt, tömve vagyunk sokszor.:D
Egyénként igen nehéz alkalmazkodnunk az amerikai étrendhez, mivel nálunk a vacsora a legfőbb étkezés, amire általában 3 fogást esznek. No, ez nekünk nem mindig megy, ugyanis van, hogy otthon vacsorára nagyon keveset vagy semmit sem eszünk. Át kell rendeződnie az embernek ilyen téren, ha hosszú távra tervez Amerikában.

A Shannon-nál való lepakolás után, elmentünk a Seattle-i vízlépcsőhöz, ami arra szolgál, hogy az édes- és az óceáni vizet egy szintre hozza, hogy a hajók át tudjanak kelni rajta. Érdekes volt látni, ahogy betereltek 2-3 hajót egy "vízi karám"-ba, lezárták mindkét oldalról, majd egy szintre hozták a sós vizet az édessel és megemelkedtek a hajók, ellenkező esetben lesüllyedtek. Ugyanis a sós víz súlyosabb, mint a normál, ezért az eltérés és az erőlködés a vízlépcsőkkel. Rengeteg vitorlás hajót, yacht-ot láttunk.
Emellett a lazacoknak is van egy saját "Lazac-létrá"-ra keresztelt átkelési lehetőségük, amin át némi megpróbáltatás után eljuthatnak A pontból B-be. Majd sétáltunk egyet az ottani szép kis parkban, betértünk a látogató centerbe és hazamentünk vacsorázni, mert Shannon közös vacsorát tervezett, ami nagyon jól sikerült. Egyébként igazán szimpatizálok azzal, hogy az ilyen összeülős, igényes vacsoráknál mindig előkerül a bor, ami nagyon hangulatossá teszi az egész eseményt. Már nem a bor következményeire gondolok, hanem magára a rítusra, hogy mindenki eliszogatja a maga egy pohár nedűjét, közben sokáig csak beszélgetünk és hagyjuk az ételt megpihenni gyomrunkban.

Kedden Shannon elvitt minket a munkahelyére, a Starbucksba. Nem egy kávézóba, hanem a cég épületébe, mivel a Starbucks szülővárosa maga, Seattle. Egy hatalmas épületről beszélünk, választékosan, modern stílus szerint berendezve. Az irodák, mint a filmekben: kis fehér, nem a plafonig érő papírfalakkal elválasztott fakkok egymás után felsorakozva. Ha eltöltesz 5-6 évet a cégnél, aminél húzod az igát, feljebb léphetsz és kaphatsz egy saját szobát ablakkal. Ez is a globalizációt juttatta eszembe.
Bejártuk a labirintusnak megfelelő intézményt, kaptam kávét, szóval véglegesen sikerült megbarátkoznom a Starbucks-szal.:P Láttunk hivatalos kávékóstolókat, vicces volt nézni, ahogy egyik pohár után kortyolnak bele a másikba, majd kiköpik egy kondérba maguk alatt. Hiszen, ha meginnák azt a mennyiségű kávét, ami eléjük van készítve, lehet, hogy életük végéig az arcukon pörögnének, azt meg azért mégsem kéne. Nem? Shannon mondta, hogy az a vicces, mikor a nagy fejeseknek, nyakig öltönyben kell megkóstolnia az italokat és kiköpnie minden "alattvaló" szeme láttára. Nyehe.
Egyébként ezek az amerikai multik sokkal jobban bánnak az alkalmazottakkal, mint bármelyik cég otthon. Nagyon rugalmasak, beviheted a gyereked is akár, rengeteg kikapcsolódási lehetőséget teremtenek meg, csapatépítés céljából rendszeresen szerveznek programokat, kedvezményeket adnak a velük kapcsolatban álló szervezetekhez, és még sorolhatnám. Ez természetesen a gazdasági helyzetnek (is) tudható be.

De az tény, hogy mentalitásból sokat tanulhatnánk az amerikaiaktól. Ha megalománia, ha nem, de mégis minden utcában találunk házakat, amikre ki van függesztve a nemzeti zászló. Lehet, hogy idegesítő nekünk, hogy mindenhol megjelenítik a piros-fehér-kék lobogót, de ha egyszer bátran viselik és büszkék arra a nemzetre, ahova születtek, akkor mi miért nem tudjuk ugyanezt megtenni a saját országunkkal? Nálunk, ha valaki kiteszi a lobogót, rögtön címkéket akasztanak rájuk vagy zavarukban ilyen-olyan megjegyzéseket tesznek. Sokan nem büszkék arra, hogy magyarnak születtek, vagy egyáltalán bele sem gondolnak a haza szeretetébe. És ez baromi szomorú.
Azért lenne mit átrendezni a magyarok hozzáállásában. Nem hiába mondják, hogy az egyik legpesszimistább európai nép mi magunk vagyunk.
Persze, itt is akadnak problémák, mint az élet minden egyes terén. Rajtuk is vaaaaaaan mit alakítani, de hé? Ki vagyok én, hogy itt ítélkezem?

Szóval visszatérve az eseményekhez a prédikálásom után, a "kávézás" után kirepültünk a Pioneer Square-re, Downtown-ba. Az itteni Downtown hozzá sem fogható a Los Angeles-bélihez. Ez nem gettó. Szép, régies házak és egy pár felhőkarcoló váltja egymást, helyes kis parkokkal, óceáni illattal fűszerezve, kellemes majdhogynem európai hangulatban összeérve. A második életemben szívesen laknék itt. Majd szólok, hogy összejött-e.:D
Körbe sétáltuk a teret, majd részt vettünk az Underground Tour-on, ami a Seattle alatti úthálózaton keresztül barangoltatott bennünket. Egy csomót fényképeztem, bírom az ilyen szakadt, "klasszikus" dolgokat. Idegenvezetőnk is volt, de még előtte kaptunk egy negyed órás "fantasztikus" előadást egy, még annál is fantörpikusabb szenzációhajhász úriembertől, és végighallgattuk az ámulatba ejtett hallgatóság hangos rácsodálkozását minden egyes, számunkra magától értetődő dologra. Egyébként ez itt rendkívül jellemző, hogy mindenki mindenre rácsodálkozik. Az összes dolog meglepő és csúcs szuper, én meg néha legszívesebben főbe lőném magam...
Szóval a túra az egykori majdnem porig égett Seattle-ről szólt, és arról, hogy egy ember sem vesztette életét a katasztrófában. Vagy csak nem szólt a szerencsétlen.

Ezek után végigkutyagoltunk a parton, betértünk minden egyes szuvenír boltba, amjd kikötöttünk az Aquarium-ban.
Rendkívüli élmény volt látni azt a sok, csodás tengeri élőlényt, ami otthonra lel a habok között.
Agyonfotóztam magam.
Láttuk a vidraetetést is, Istenem! Annyira édesek a vidrák!
Fókák uszikáltak előttünk és ugráltak ki a vízből, cápák, ráják haladtak el a fejünk felett és különböző vízi madarakat is megcsodálhattunk. Tessék, már én is csodálkozom.:D
Végül Shannon hazafuvarozott minket, beszélgettünk és alukáltunk.

Másnap eleredt az eső. Beteljesült a Seattle-i jóslat. Mindennek ellenére elmentünk a közeli Snoqualmie-vízeséshez. Ez egy indián rezervátum része és teljesen más atmoszférával rendelkezik, mint ahol mi élünk. Bár ez az egész országra jellemző, hogy arrébb"lépünk" 5 mérföldet és abszolút megváltozik a környék arculata és mintha egy másik országba érkeztünk volna. Amúgy ez tök érdekes és izgalmas. Szóval lecsekkoltuk az indián vízesést, sajnos nem tudtunk lemenni a folyóhoz, mert valamit építkeztek a környéken. Fúj, a büdös sápadt arcúak!
Még kocsikáztunk egyet a városban, majd kipattantam, hogy megörökítsem a tájat és a western-i épületeket és, míg azzal foglalatoskodtam, belebotlottunk a család többi tagjába. Shelly, Andy, Maddie, Teddy, Charlie és Alex Jr. két porontya: Alex III és Sarah is ezt a helyet szemelték ki az aznapi kirándulásuk céljának. Alex III mellesleg kiköpött olyan, mint Bátyus csak kicsiben!

Ezek után hazamentünk ebédelni, majd Shannon elvitt minket a híres Pike Place Market-be, ami egy naaaagy piac. Nem egészen olyan, mint otthon, de majdnem. Annyi tengeri herkentyű van, hogy csak néztem nagyokat.
Ó, és találtunk egy hentesboltot, ahol szembetaláltam magam egy rúd szegedi Pick téliszalámival! Kellemes meglepetés volt.

A piacra tett látogatásunkat követően bementünk egy francia-, majd egy spanyol ételboltba. A francia szakácskönyvek között megtaláltam Julia Child tanácsait az amerikai nőknek is könyvbe foglalva.
Végül elmentünk a Lincoln Center-be megnézni az áhított The Switch c. filmet. Nekem tetszett, Áginak nem annyira, de elvolt vele. Jennifer Aniston... Jennifer Aniston volt, mint mindig. Bocs srácok, de valljuk be, hogy nem jó színésznő! Ám szimpatikus.

Lábjegyzet: szinte minden nap átmegyünk Bátyusékhoz és találkozunk Shelly-ékkel. Mindegyik gyerek egy-egy karakter, nagyon aranyosak még mindig.:D

Csütörtökön Bátyus elvitt minket a Microsoft-hoz, ugyanis itt van ennek a cégnek is a székhelye. Bill Gates irodája is megtalálható. Egyébként ő otthagyta a Microsoft-ot nemrégiben, és a vagyona felét az afrikai gyerekek segítésére adományozta, másik felét pedig a gyerekeinek szánja. De felröppent az a hír is, hogy az utódok egy fillért sem fognak kapni, hogy maguk építsék fel a jövőjüket, a nulláról indulva. Azt hiszem, kissé több rejlik az úr mögött, mint gondolnánk. Alex mondta, hogy nagyon is jó és földhöz-ragadt ember Mr. Gates. Ezt jó tudni.
Az épületekben (kb. 130 van összesen 40 000 alkalmazottal, külön sportpályákkal, minden 4 épületnek van egy saját étkezdéje, emellett felhúztak egy új, egész bevásárlóközpontnyi étkeztetési struktúrát is) Bátyus barátja, Judit (Erdélyből) vezetett minket körbe, pár szót szólván minden egyes blokkról. Mondanom sem kell, hogy iszonyat sok gépet és a legmodernebb technikákat láttuk. Végre sikerült kipróbálnom a Guitar Hero-t is. Muszáj egyet beszereznem otthonra!:D

Másnap egész nap punnyadtunk. Ránkfért.

Szombaton túrázós napot tartottunk Pupákkal. Shannon a Cougar-hegyen lakik, így nem volt nehéz vadvilágot találnunk a közelben. Szereztünk egy turistatérképet és beleástuk magunkat az erdő mélyére. Hatalmas területet lehet bejárni, szóval elvoltunk egy jó ideig. Nagyjából minden ösvényen van egy-egy kisebb-nagyobb vízesés. Igaz, 5-ből 2 ki van száradva, nincs még itt a szezonja. Szóval barangoltunk, másztam, gatya-fékeztünk... jó volt.

Vacsorára átmentünk Alex-ékhez tripla-szülinapot tartani. Maddie-nek most lesz esedékes, Sarah-nak és Shannon-nak pedig nemrég volt.
Ettünk tortát, énekeltünk, beszélgettünk és játszottunk a többiekkel.

Másnap folytattuk kirándulásunkat a hegyen, újabb izgalmakat kutatván. Kora délután pedig elmentünk Bátyussal a Museum of Flight-ba, azaz a Repülés Múzeumába. Óóóóóóóóóóóó...
Ennyi repülőt és ilyen közelről még életemben nem láttam!
Hihetetlenül jól éreztem magam, minden egyes gépet lefényképeztem, amit lehetett kipróbáltam, stb.
A kinti részeken voltak forgalmon kívüli repülők (pl. egy Concorde), amikre fel lehetett szállni és bejárni a területét.
Izgi volt.
Csak egy fotót teszek ide, de Picasa-ra feltöltöttem egy rakatot, nézzétek majd meg!:)
Fantasztikus volt látni ezeket a méretes gépeket és belegondolni elkészítési módjaikba, és egyáltalán magába a repülés mibenlétébe.
Voltak utasszállító szimulátorok, vadászrepülősök úgyszintén, de a gyomromra való tekintettel őket, bizony kihagytam.
A nézelődés végén betértünk a múzeumi boltba, ahol Bátyus megajándékozott minket egy pár repülős ereklyével.

Hétfőn pedig meglátogattuk a várva-várt Space Needle-t. Azt a bizonyos fehér, hegyes tornyot, amit mindig első kockaként mutatnak a filmekben, ha Seattle kerül a képbe.
Foglaltunk asztalt a kilátó tetejében, majd míg a sorunkra vártunk, eltöltöttük az időnket, a lábánál elhelyezkedő ajándék boltban.
2 óra körül felmentünk ebédelni. A kilátás egyszerűen mesés a toronyból. Ráadásul az étterem egyfolytában forog, a 360°-ot 47 perc alatt teszi meg, szóval amiatt nem kell aggódni, hogy kétszer kell rendelni az ebédet.
Ágival valamilyen halibut nevezetű halat ettünk, boros szósszal, sült krumplival körítve. Igen finom volt és sok, ami már nem is olyan meglepő.
Nagyjából 3 nyugodt órát töltöttünk a Needle-ön, miután vacsoráig volt még pár szabad percünk, így elmentünk a Sammamish-tóhoz lazulni. Itt véletlenül megint összefutottunk Andy-ékkel. Végül együtt vacsoráztunk.

31-én rendezkedtünk, majd délután együtt főztünk Shannon-nel, ugyanis készültünk megünnepelni Pupák születésnapját. Jól elvoltunk a dolgokkal, húst kloffoltunk, fűszereztünk, aprítottunk, fellocsoltunk és így tovább.
Végül úgy alakult, hogy Bátyuséknál vacsoráztunk, szóval mindent be kellett dobozolnunk és sietősen átteleportálnunk hozzájuk. Christine tortával készült az alkalomra. Úgy hiszem, hogy a sütés az erőssége, ugyanis ha a cookie-jai elém kerülnek, alig bírom visszafogni magam, hogy ne egyem fel az összeset. De a többi süteményével is így állok, szóval nem egyszerű a helyzet.
Tehát felköszöntöttük Pufit, majd átadták neki az ajándékokat. Teddy saját kezűleg választott neki egy kis könyvet, tele kedves idézetekkel. Jaj, olyan ennivaló, de tényleg!:D
Én is kaptam ajándékokat, sikerült is jól meglepniük. Szóval nagyon jól éreztük magunkat az este, Shannon olasz vacsorája is fantasztikus volt.

Másnap Alex-szel ellátogattunk a Boeing gyárba. Ő, amíg nyugdíjba nem vonult, ennek a cégnek dolgozott és igazán szerette. Emlékszem, mikor kicsik voltunk, minden alkalommal hozott nekünk Boeing-es játékokat, aminek mindig nagyon örültünk.
Részt vettünk egy túrán, amin elfuvaroztak minket a hangárokba. Na, ezek a hangárok akkorák voltak, hogy egy egész Disneyland belefér és még marad is hely pár hullámvasútnak! Ez nem vicc, a túravezető mondta! ÓRIÁSI!
Láttuk a legújabb Boeing típusokat, valamint a repülőgépek összeszerelésének lépéseit. Sajnos, fényképezni nem lehetett a gyárépületben, szóval nem tudom megmutatni, mekkora tereknek és alkatrészeknek lehettünk szemtanúi. Érdekes, ahogy ezeket a böhöm nagy, súlyos darabokat egymáshoz illesztik, és belegondolni is irtózatos, mikor először küldik ki őket a levegőbe.
Biztos a hónap dolgozója oklevél apró betűs sorai közt van, hogy "Gratulálunk, a cím kiérdemlésével egyetemben Önt éri a megtiszteltetés, hogy tesztelje újonnan elkészült repülőgépünket! Az oklevelet készpénzre nem válthatja."

Estefele átmentünk hozzájuk, ahol kitaláltuk, hogy szombaton kiruccanunk Gáborral és a nagynénjével, Judittal (ő egy másik Judit) Vancouver-be, Canadá-ba. Már nagyon várom. Csak szépet és jót hallottam arról a városról.
Evés előtt egy csomót játszottam Teddy-vel, Pacman-eztünk a gépen, majd elbújt a házban, nekem pedig egy takaróval a fejemen meg kellett találnom őt. Kisebb nehézségek után sikerült. Nagy az a ház.
Aztán vacsoránál azt vettem észre, hogy Teddy csak akkor eszik, amikor én is és annyit iszik amennyit én (jelen esetben nem ugyanazt, mert én egy Heineken-t ittam, ő pedig vizet :D).
Mindig egy szintre hozta az innivalónkat. Egyfolytában sasolta, hogy mit csinálok. Miután mondtam Christine-nek, hogy nem kérek most desszertet, erre meggondolta és inkább éheztette magát sütit illetően.:D Majd bejátszotta, hogy fáj a hasa és rohant egy kört a konyha körül. Ekkor Christine és Shelly megállapították, hogy Teddy belém zúgott. xD
Shelly hozzátette, hogy az első babysitter-ével is ezt csinálta, szóval az idősebb nőket kedveli. Van esze a gyereknek!:D Utána lehívott játszani a legoival és az építőkockáival. Kis idő elteltével "megkönyörültem" rajta és véget vetettem a böjtjének: kijelentettem, hogy ennék egy pár sütit. Természetesen kapva kapott az alkalmon. Jaj, olyan édi ez a gyerek!:D Randinkat a kötelező fürdés és pizsama lövés szakította meg, úgy 8 óra tájt.:D Vicces volt.

Csalok egy kicsit, a mai napi (csütörtöki) történéseket a következő bejegyzéssel társítom, amire valószínűleg vasárnap este kerül majd sor. Hétfőn ugyanis repülünk vissza LA-be 9 órányi lébecolásra, majd pattanunk is haza, egy röpke 15 órás kéjutazás keretein belül. De talán, még nem kell ennyire előrehaladnom.:)

Minden egyes képet feltöltöttem Picasa-ra, kezdve a Los Angeles-i utolsó hetekkel Seattle-ig bezárólag. Bepótoltam az elmaradást. A "Los Angeles, CA" mappában is van rengeteg új fotó valamint az első 2 sor album is vadi új.

Legyetek jók! Puszi!

Viszlát, Angyalok Városa!

Uh, egy kicsit elmaradtam a bejegyzéssel, ismét. Sajnálom, csak annyi dolgunk volt az elmúlt 1-másfél héten, hogy alig vettünk levegőt.

Ott fejeztem be, hogy el fogunk menni a The Switch ("Sejtcserés támadás" - kreatív mi?:)) c. film premierjére. El is mentünk Michal-lel.
De várjunk még ezzel.

Reggel szépen elmentünk az iskolába, elvoltunk a többiekkel, ügyesen beütemeztük a napunkat, hogy suli után nézelődünk egyet Santa Monica-n, meglessük az új, extra drága bevásárló központot majd, mivel még rengeteg időnk lesz, komótosan elindulunk Hollywood-ba, a bemutatóra. Édes álmok!
Egészen addig bevált a terv, míg el nem indultunk visszafelé. Felszálltunk a buszra, a gyorsra, majd Westwood előtt azt vettük észre, hogy utunk hazáig, a Wilshire Boulevard teljes széltében és hosszában le van zárva.
Majd' 3 óra hosszat szívtunk a közlekedésben a maximum 30 perc helyett, kerülő utakat keresvén, amik persze be voltak dugulva, mert mindenki azon volt, hogy haza jusson. A szó szoros értelmében álltunk a forgalomban, nevezzük annak...
Kissé idegbetegek voltunk, Pupák jobban, mert ezerrel jött ránk a fagyasztó klíma, amit a busz vezetők nem tudnak kikapcsolni.
Ó, és hogy a lényeget ki ne hagyjam: az egész mizéria a drágalátos barack miniszter elnök úr, Obama bácsi miatt volt. 2 napig megbénult a város, mert az elnöknek kis kopasz gyermekfejeket támadt kedve csókolgatni. Igazából nem tudom, hogy mit csinált itt pontosan, de jól betett a városnak. És mondták, hogy mindig ez van, ha az aktuális elnök beteszi valahova a lábát. Nagggyon jó! De komolyan, milyen ez már?! Adjanak neki egy kommandós csapatot, 3-3 biztonsági autót és egy golyóálló limuzint, de ne barikádozzák mér el az egyik legforgalmasabb főutat Los Angeles-ben!
Másnap reggel is 1 órát késtem a suliból emiatt. Szóval egy idő után lepattantunk és a kis térképünkkel új buszokat kutatván sétálgattunk. Egy élmény volt.

Mindegy, mielőtt még újabb idegrohamot kapok visszatérek a premierre.
Nem volt érdemes ellátogatnunk, egy lepukkant kis Sunset Boulevard-i filmszínház előtt voltunk, az eddigiekhez képest igen kevés érdeklődővel, ellenben madártávlatból. A sztárok oda sem jöttek a rajongókhoz.
Láttam Jennifer Aniston-t, és készítettem egy fotót a hajáról. Jobbra nem voltam képes. Szóval inkább nem is illesztem be a blogba.
Viszont láttam Juliette Lewis-t (kék frizurával), ami kárpótolt valamennyire. Imádom Juliette Lewis-t! Egy tálentum!

Másnap miután letudtuk a horrorisztikus késések miatti igen rövid napot, elmentünk moziba megnézni az Eat, Pray, Love-ot (Ízek, imák, szerelmek), Julia Roberts visszatérő-moziját. Nem mintha annyira eltűnt volna, de ő azt állította. Az osztályomból a német lány, Mareike és 2 barátnője is velünk tartott.
A film nagyon hangulatos volt és tanulságos. Nem lesz egy klasszikus, de jó volt látni. Meghozza az ember kedvét a további utazásokhoz.
Végül elmentünk a lányokkal Hollywood-ba sétálgatni, venni egy pólót, amit már otthon kinéztem magamnak a neten, illetve inni egy teát a Starbucks-ban. Na jó, nem is olyan rossz ez a Starbucks.

Szerdán megírtuk a végzős tesztet, majd úgy gondoltam sétálok egyet a Merlose-on és a Sunset-en, mert nagyon jó kis vintage üzleteket láttam a buszról, de végül Raquel-lel és Mareike-ékkal kötöttem ki Venice Beach-en egy jó kis sütizés után. Na, de milyen jó döntés volt!
Venice Beach! Isten is nekem teremtette azt a partszakaszt. Ha el tudtok képzelni egy alternatívabbnál is alternatívabb beach-et, akkor közel jártok Venice-hez. Mindenki úgy emlegette, hogy "tele van őrült emberekkel". Pufi aggódott is emiatt. De jelen esetben az "őrült" jelző pozitív jelentéssel bír. Nem mocskos, nem veszélyes, egyszerűen csodálatos!
Mindenki szórakozik ott valamilyen módon. Oké, pár ember "Legális orvosi marihuana" címletű táblákkal invitál be a gyógyszertárakba, de ezen kívül minden rendben van. Rengeteg kosárpálya; muscle beach, ahol az emberek szabadtéren gyúrhatnak; éttermek; gördeszka-, szörf-, ruha-, szuvenír boltok; emberek jelmezekben; 30 méterenként zenészek húzzák a nótát; táncosok szórakoztatják a népet; biciklisek, görkorisok, deszkások húznak el mellettünk és még sorolhatnám reggelig, annyira változatos az a hely.
A homok, a kilátás is gyönyörű, az emberek úgy szintén.:DD Kivétel erősíti a szabályt. És vettem egy pazar kalapot is. Most vadászom a másodikat, Michal megfertőzött fejfedő-ügyileg.
Szóval nagyon élveztem. Estefele visszabuszoztunk Westwood-ba és vacsoráztunk egy pizzériában. Jó kis nap volt.

Csütörtökön megtettem a kiruccanást az említett helyekre. Bejártam az egész területet otthontól Hollywood-ig és agyonfényképeztem magam.
Bementem az összes érdekes üzletbe, mindenki, akibe belebotlottam nagyon kedves volt hozzám, szóval ez a pozitív kisugárzás-pozitív megerősítés dolog tényleg bejön. Gyakoroljátok, gyerekek! Ne drogozzatok!:D
Bocs.

Végigsétáltam a Merlose és a Sunset Boulevard számomra érdekfeszítő részein majd "felmentem" a Hollywood Blvd.-ra, megörökítettem mindent, amit érdemes, hogy ne felejtsem el legközelebbi látogatásomig. Lefotóztam a Walk of Fame-t, a Chinese Theater-t, a Kodak Színházat, a Wax Múzeumot, a gagyi szuvenír boltokat, az utcákat/utcatáblákat, a híres emberek figuráit, a buszmegállókat, tetováló szalonokat, populáris üzleteket, a mi utcánkat és csodálatos házikónkat, még a szcientológus egyház központjára is pazaroltam egy kis energiát, és természetesen található egy kép rólam is, egy próbafülkében üldögélve. Oké, egy David Bowie-s kép volt mögöttem, muszáj volt!

Végül pénteken megtörtént, aminek meg kellett történnie: eljött a Kaplan-i pályafutásunk utolsó napja. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar elrepül az a 8 hét. De annyira ideszoktam, hogy tényleg nehéz volt elbúcsúzni a többiektől, akiket hátrahagytunk. Az utolsó órán nagyon sokat nevettünk, készítettünk jó pár csoportképet: mindenki elővette a kameráját, legalább 10 várt elsütésre a padokon.
Felkerestünk minden egyes embert, aki fontos volt számunkra és hosszas, könnyes búcsút vettünk egymástól. Egészen a délutáni órákig ott voltunk, mert Rachel-nek is meg szerettem volna köszönni a tudást, amit a fejembe gyömöszölt. Nagyon jóba lettünk, bátran mondhatom, hogy igaz barátokra tettem szert az elmúlt 2 hónapban.
Leadtuk a könyveket is, szóval visszanyertük az értük járó 40 dolcsit is. Majd megkaptuk az okleveleinket, és a kezdő és záró teszt eredményekre is fény derült. Áginak 60 pontos lett az első, és 62 lett a finish vizsga. Nekem 85 pontom volt, amit 90-re javítottam. Nem vagyunk rosszak, 100 a profi szint!:)
Aztán míg Pufira vártam (tovább volt órája, mint nekem), bejártam utoljára a környéket, lőttem egy pár képet, persze, hogy majd Ti is láthassátok, hol is teltek mindennapjaink. Az iskolát is lefotóztam minden szögletéből.
Órák után elmentem a lányokkal cookie-zni egy utolsót és ebédelni az In'n'Out Burger-ben. Ha választani kellene, az a kedvenc hamburegerezős helyem. Fényévekkel jobb, mint a McDonald's és egészségesebb is. Végül tőlük is elbúcsúztam.
Amúgy a képen Justin-t láthatjátok középen, Ő volt az első és az utolsó tanárom is. Balról Michael és Rus, mi hárman voltunk az "eredeti" Justin diákok. 8 héttel ezelőtt jöttünk mindannyian, Justin-t is beleértve. Jobbról pedig Laurens, a holland srác van, nagyon jóba lettem vele, iszonyat sokat beszélgettünk és hülyéskedtünk. Kicsit olyan, mint én, csak fiúban. Egyébként ilyen mély-lelkületű fiúval még nem találkoztam, ez lehet az oka, hogy nincs olyan sok igazi fiúbarátom, mert az ilyen típusúakkal, mint Laurens sokkal jobban kijövök. Ami ritka.
No, mind1. Nagyon hiányoznak mindannyian. Ilyen nem mindennapi emberekkel, akikkel ellenben minden egyes nap találkozol, óhatatlanul is közel kerültök egymáshoz. Még most is elszomorít, hogy eljöttünk tőlük LA-ből. Úristen, tényleg nagyon elszomorít.:D:/ Inkább folytatom is. Végül nagy nehezen elhagytuk az épületet. Emlékszem, mikor megérkeztünk, az első nap mondták a kaplanesek, hogy nagyon sokan elsírják magukat az utolsó napjukon. Én meg úgy voltam vele, hogy "na, ne már, most komolyan?", de egy bizonyos idő után teljesen megértettem.
Ó, mutatok egy képet, a híres-nevezetes, imádott-áldott Diddy Riese cookie szendvicsről:
Hát nem gyönyörű??
Igyekszünk hazaszolgáltatni párat. Mikor visszaérünk LA-be a repülő miatt, kifutunk Westwood-ba beszerezni pár ilyen finomságot. Persze fagyi nélkül, nem hiszem, hogy díjazná a repülést.

Szóval hazaértünk, vacsora után Mirco-val beszélgettem egy jó ideig aztán még jó sokáig fent voltunk, összegyűltünk Ekaterina-val és Silke-vel a szobánkban.

Szombaton, a Los Angeles-i turnénk végső napján bepakoltuk a dolgokat, amik addig kimaradtak, elintéztük ügyes-bajos dolgainkat, átadtuk a búcsúajándékunkat Annette-nek, egy üdvözlőlapot a mi fotónkkal és köszönő beszéddel. Mirco-val hülyültünk még egy sort, vele is egy hullámhosszon voltam, szóval jól elvoltunk.
Tehát elsirattuk egymást, készítettünk pár közös képet, majd bepattantunk az Avi-taxi-ba. 40 zöldhasúért Avi kivitt minket a reptérre. Nem baj, még így is olcsóbban megúsztuk, mint a normális taxi.
Jelentem, ha valaki kinagyítja az alul baloldalon található képet, legyen toleráns, mert Annette természetes kortalan szépsége, nem annyira természetes, mint gondolnánk. Ez California. De mi így szeretjük.:)

Megérkeztünk a reptérre, kisebb fennakadások, útlevél keveredések után helyet foglaltunk egy kisebb SothWest Airlines repülőgépben és nekiindultunk Seattle-i 2 és fél hétnyi életünk első délutánjának. 3 óra 30 percnyi könnyed utazás után megérkeztünk. A repülőn csak rágcsálnivalót kaptunk, szóval nem volt egy Lufthansa.
Bátyusék már vártak ránk, bepattantunk a kocsiba és elfurikáztak minket az új szállásunkra.
Este volt, nem láttunk sokat a városból. Miután lepakoltunk beszélgettünk egy keveset, majd lefeküdtünk aludni.

A Seattle-i első hétről hétvégén fogok nyilatkozni. Nagyon jól érezzük itt is magunkat, a város egyszerűen gyönyörű, de azért LA: az emberek, a ház, Kaplan és az óceápart egész végig az eszemben jár.
Ez első pár napban nehéz volt, piszkosul hiányoltam California-t, de most már jó.
Az egész bagázsból Amandine, Aneta, Krissty, Aline, Rachel, Delphine és Laurens hiányzik a legjobban. Nagyon értékes emberek, örülök, hogy megismerhettem -, és remélem, hogy mihamarabb viszontlátom őket.

Egyéként Iwiw-re fel szoktam tölteni pár képet, Picasa-ra nagyon lusta vagyok, de igyekszem kapacitálni magam. Rengeteg van, amit meg szeretnék mutatni, hétvégére bepótolom azt is.
Nemsokára hazamegyünk és látjuk egymást, márcsak 10 nap! Remélem sikerül majd összejönni egy kisebb bulira! Anyu, már alig bírom a lasagne-d nélkül, és Mamus ezúton is szeretnénk Boldog Születésnapot kívánni! Itt még mindig, - amíg befejezem -, 27-e van.:)

Addig is minden jót!
Üdv!

Goodbye, my friends!

Ismét eltelt egy hét és már csak 6 nap van hátra Los Angelesben töltendő időnkből.

Szomorú. De ami még szomorúbb, hogy Amandine és Aneta hazautaztak szombaton, szóval üres a ház. És csendes. Amandine mindig szóval tartotta a házbélieket.

Mint említettem hétfőn Annette-nek születésnapja volt, szóval suli után fogtunk magunkat és vettünk neki egy vallásos üdvözlőkártyát. Mindenki írt bele valami kedveset. Előtte Muri-val ebédeltünk a Barney's-ban, jól elvoltunk. Ekaterina virágot és egy hatalmas (szerintem bizsu) gyűrűt is ajándékozott drága házimaminknak. Heh, kis nyaller. Jó, nem. Aranyos.
Elénekeltük a "Happy Birthday to you!"-t majd kb. hajnali 1ig hallgattuk a kintről "beszűrődő" (ez egy faház: mindent, tényleg MINDENT hallunk; gyakorta énekelnek az emberek a wc-n... érdekes) dorbézolást Annette és ünneplő barátai torka szakadtából. Egy élmény volt 5 nyelvet összegyúrva hallgatni. Az ünnepelt 5 nyelven ért és tud. Nem semmi!

Kedden délután ettünk egy cookie-szendvicset a Diddy Riese-ben Murival, belevittük a rosszba.
Aztán vele, Pupákkal, Silke-vel és Aneta-val kibuszoztunk az Outlet Center-be, mert Silke mindenképp látni szerette volna, mielőtt elmegy. Én csak egy fekete farmert vettem, Pupák semmit.
Ováció.
Tapsvihar.
Igen, most jött haza az elvonóból. Boltkóros volt.:D
Végül itthon megvacsiztunk.

Szerdán kimentünk Santa Monica Beach-re, de miután befagyott a fenekünk, úgy döntöttünk versenyt futunk hazáig. Nagyon hideg volt... Mondom, ez nem California, hanem valami vacak, kínai másolat!
Este pedig együtt vacsoráztunk a Grove-ban, Amandine és Aneta tiszteletére, ugyanis Ekaterina és Silke leléptek egy hétre Hawaii-ra, szóval nem tudtak itt lenni hétvégén, mikor a lányok elbúcsúztak. Ettünk egy jót, csináltunk egy búcsúvideot Amandine-nak, majd hazamentünk és beszélgettünk míg fel nem lőttük a pizsiket.

Csütörtökön kihagytuk a sulit. Koh-val visszamentünk a Universal Studiosba, ami még az első alkalmunknál is eszméletlenebb volt.
Először megmutattuk Koh-nak a Horror házat. Szegény össze-vissza sikítozott és próbált menekülni a rémségektől. Ráadásul egy srác mögöttünk bizonyos időközönként rámordult, szóval több irányából kapta az ijesztegetést, míg ki nem értünk. De annyira édi volt. Nagyon aranyos srác, valamint ennyire illedelmes emberrel még nem találkoztunk. Valószínűleg a kultúrájuk miatt van, Japán-ból jött.
Majd a Shrek 4D műsort néztük meg, egy teljesen új jelenettel a Shrek első részét folytatván. Odefelé Spongya Bob-bal is találkoztunk.
4 dimenziós volt, mivel mi is részeivé váltunk a show-nak. Farquad nagyúr szelleme vissza akarta szerezni Fiona-t, és magával vinni az örökkévalóságba. Persze, Shrek és Szamár megmentette a hercegnőt. Remegett a székünk, kaptunk ismét hideget-meleget, izgalmas volt.
Aztán készítettünk egy fényképet egy életszerű Szamárral. Nagyon segítőkész és kedves egy teremtés.

Aztán átcammogtunk a Simpsons Ride-hoz.
Ez a bizonyos egy amolyan Simpson-féle morbid vidám park-hullámvasút szimulátor volt.
Bevezetettek minket egy terembe, ahol egy hullámvasút kocsiba kellett elhelyezkednünk. Majd beindult a buli. Megjelent előttünk egy hatalmas vásznon a hullámvasút és megindult a kocsink is. Legalábbis úgy éreztük. Te jó ég, ha 8szor nem néztem lefelé, akkor egyszer sem. Pufi úgyszintén. A hullámvasútat még mindig nem nekem találták ki. És ez olyan vad és eszement volt, mint maga a sorozat. Óriás Maggie rongálta az útunkat, hatalmas vérpandamackó dobált minket, jó párszor felemelkedtünk, majd fénysebességgel leejtettek minket. Szóval kemény megpróbáltatás volt a gyomrunknak. Koh imádta.:D Végül egy fantasztikus meglepetés fénykép is készült túlélésünkről. Balról megtekinthetitek. Egyébként imádtuk, tényleg. Jó érzés bővíteni az ember határait, és utána észlelni, hogy "Hé, életben vagyunk!". De erre még később visszatérek.
Miután kiértünk, fotózkodtunk egyet a Simpson famíliával.


Ezután megebédeltünk és leszambáztunk az alsó szintre, a hőn áhított Jurassic Park Ride-hoz. Egyszerűen odavagyok a Jurassic Park-ért és a dinokért, muszáj volt sorba állnunk érte. Igaz, kicsit hosszúra nyúlt a sor, de megérte.
Beültünk egy 25 fős csónakba, ami szintén egy hullámvasút kocsira emlékeztetett. Vízi utunk során szépen lassan "hajókázva" egy sínen megcsodálhattuk a parkot. Hatalmas Robot dinoszauruszok vettek körül minket a filmből, a Raptor ketrecből állati hangok hallatszottak és pálmafák dülöngéltek, a méregköpő dino betalált minket párszor, illetve a Brachiosaurus-ok is lefröcsköltek bennünket. Csak ámuldoztam jobbra-balra.
Ó, a túra elején felhívták a figyelmünket arra az apróságra, hogy kissé vizesek leszünk majd. Oké, lecsúr egy dino, nem nagy dolog. Pufi vett is gyorsba egy sárga esőkabát-féle ruhaneműt. Nem akart megfázni.
Illetve arra is kitértek, hogy az út végén felgyorsulnak az események, és a "vertical" (=függőleges) jelzővel toldották meg. Mit nekem függőleges, gondoltam, ugyan már, úgyis csak egy 45°-os lejtőn engednek le, nagy dolog!
Szóval tovább furikáztunk, majd betértünk egy alagútba. Kissé felfelé vettük az irányt. Hm, oké.
Aztán a plafont "kitépte" egy gigászi Tyranosaurus Rex és megtámadta vízi alkalmatosságunkat. Káprázatos volt, tisztára, mint a filmben! Ráadásul a T-Rex a kedvenc dinom, szóval mennyei volt egy 50 láb nagyságú életszerű példányt látni.
Közben folyamatosan emelkedtünk, majd vízszintre érkeztünk. Szó szerint víz-szintre.
És még mindig a T-Rex hatása alatt voltam.
Aztán lezuhantunk.
Azt hittem meghalok.
Fogggggalmam sincs, hány métert estünk, de az a függőleges bazira függőleges volt, hogy menne a &@#$*ß... fenébe!!!!
Még a bugyim is vizes lett, de ez semmi, alig láttam valamit, mert egy vízeséssel együtt érkeztünk az állóvízbe hipersebességgel. Uram Isten, ennyire még életemben nem markoltam korlátot és inam nem feszült még pattanásig! Még az arcom is beledeformálódott. Gravitációt nem tapasztaltam ilyen erővel a magam 20 évével.
Eszelős volt. Úristen. Ha belegondolok, még most is sírok a nevetéstől. A szó szoros értelmében halálra voltam rémülve. De megérte. Bőrig ázni is.
Az adrenalinlöket után vagy fél óráig röhögőgörcs tört rám. Nem bírtam abbahagyni és vissza akartam menni. Hihetetlen volt!
Aztán megláttam a képet, amit készítettek rólunk.
Újabb hisztérikus nevetés hullám. Ha híres leszek, a média ölni fog ezért a fényképért. De bevállalom. A képre érdemes rákattintani. Lássátok feleim szümtükkel mik vogymuk ->

Szóval, khm, igen.:DDD Koh, mint mondtam, imádja az ilyesmit. Jobbján és balján két halálra rémült embert láthatunk. Az arcom ránctalanságából következtetve, ki akartam szabadulni. Jobb, hogy nem tettem, azt hiszem. Pupák halál nyugodt, szó szerint. Mintha azt gondolná "Én akartam, nesze nekem. Már úgysem tehetek semmit. Szimplán lezuhanok."
Szóval egy emóciós skála 20 tényezőjéből aznap kilőttünk legalább 15-öt.

Miután megszáradtunk megint részt vettünk a Universal Tour-on, King Kong 360° 3D-vel, Született feleségek házakkal, robbanásokkal, cápával, stb. Ismét nagyon élveztük.
Eltelt a nap és mentünk haza közös-vacsizni. Utána kihasználtuk a maradék együtt töltött időnket, sokat beszélgettünk.

Másnap közösen ebédeltünk Amandine kedvenc palacsintázójában, ahol Aneta-val egy nagy adag gofrin osztoztunk. Életemben először megkósoltam a juhar szirupot. És tetszett! Aztán nézelődtünk egyet Hollywood-ban, megkerestük a Micsoda nő!-ből nevezetes Las Palmas Hotel-t. Ez teljesen ugyan olyan, mint a filmben.
Aztán hazamentünk, és írtunk 1-1 búcsúlevelet a 2 távozó pajtásunknak. Míg írtam, sikerült elsírnom magam. Nagyon fognak... azaz már hiányoznak. Ők ketten voltak a legközelibb barátaink. Szóval nehéz lesz, de ilyen az élet, nem? Majd igyekeznek meglátogatni minket az ősz folyamán. Remélem összejön.:) Nagyon hozzászoktunk egymáshoz.
Vacsora után készítettünk egy utolsó "Kemény mag" közös képet a Hawaii-ban tartózkodó Ekaterina szobájában.
Majd Aneta-val, Mirco-val (viszonylag új svájci srác) és egy barátjával nekiindultunk az éjszakának.

Muri javasolta, hogy menjünk abba a házibuliba, ahol ő is volt egy héttel ezelőtt. Egészen éjfélig ott is voltunk, majd beleuntunk, hiszen összesen 22 ember volt, külön-külön csoportokra szeparálódva. És szerencsékre fülünkbe jutott, hogy pár utcával lejjebb egy másik buli is zajlik, tehát átsétáltunk.
Jól tettük. A ház egy hatalmas faszerkezet volt, rengeteg lépcsővel és egy élő fával a közepén. Innen kapta az elnevezését, hogy "The Tree House". Majd miután bementünk, újabb meglepetés fogadott: a nappaliban egy sulis banda játszott, majd őket egy DJ váltotta. És megint minden tisztára olyan volt, mint a filmekben! Rengeteg közvetlen ember és mulatság. Nagyon nagyon jól éreztük magunkat. Tehát a "kedvünk" is jó volt...:p
Pár srác a közelünkben lakik, szóval miután kifáradtunk hazahoztak minket autóval. Ez most "csak" egy Range Rover volt. 5re értünk a házba, és csak fél6kor sikerült lefeküdnünk, mert még az étkezőben beszélgettünk egy keveset.

Másnap 11ig aludtam, összeszedtem magam és nekiálltunk elbúcsúztatni a lányokat és Koh-t. Szomorú volt, sokat sírtak. Azután lepilledtünk, nagyon fáradt voltam. Kora délután elmentünk a Sunset Boulevard-ra, mert kinéztem egy pólót, de nem volt, szóval majd holnap megyek érte. Aztán ettünk, aludtam, elmentünk Michal-lel vacsorázni és lefekvés előtt megnéztük a Bajos Csajok-at közösen.

Ma pedig reggel felkerekedtem és Santa Monica-n találkoztam Laurens-szel (holland srác az osztályomból), hogy strandoljunk egyet. Ő is nagyon szomorú, mert Bruno is hazautazott szombaton. Mint mondta, ő olyan volt neki, mintha a bátyja lett volna. Laurens nagyon érzékeny és kedves. Emellett nagyon vicces is. Tök jól elvoltunk. Napozni nem nagyon sikerült, mert minden tiszta köd volt a nap első felében, de ebéd után ki tudtunk feküdni 1-2 órára.
Este érkezett egy új lány, Osaka-ból. Valószínűleg még mások is jönnek majd.

Holnap suli után strandolunk majd Pufival, aztán délután elmegyek Laurens-szel és az új lánnyal a The Switch premierjére, az új Jennifer Aniston-os film "felvonulására". Juliette Lewis is játszik a filmben, ezért szándékozom menni. Remélem odajön a rajongókhoz.

Szóval többnyire így telt a hét.
Minden jót!
Üdv!