Végül ez is elérkezett: az útinapló utolsó feljegyzése.
El is kezdem csütörtöktől.
Reggel Shannon ébresztett minket a vártnál kicsit korábban, szóval nem voltunk a legfrissebb állapotban a délelőtti órák folyamán. Evés után elfuvarozott minket a Starbucks-hoz, mert szerettünk volna lézengni Downtown-ban és úgy a legegyszerűbb, ha akkor megyünk, amikor ő is. Tehát egy ideig ott voltunk, ittunk egy kávét, majd bebuszoztunk a nagypiachoz.
1-2 órát töltöttünk a sorok között, vettünk pár gyümölcsöt és találkoztam az egyik jövendőbelimmel. Olyan helyes fiút láttam az egyik gyümölcsstandnál, hogy azt hittem letelepedek! Egy barna hajú, borostás, alternatív külsejű Chad Michael Murrey-re hasonlító fiút képzeljetek el. Majdnem odaolvadtam. Így az aznapi bevételüket megdobtuk egy őszi barack árával.:D
Ezután felsétáltunk az 5. sugárúthoz, mert kinéztem ott egy ruhaboltot, ami LA-ben is az egyik kedvencem volt és vettem egy másik kalapot. Amolyan francia fajtát, már Californiá-ban is vadásztam, csak nem volt jó méretben.
Aztán felpattantunk a Monorail-re, ami egy metró-féle járgány, csak nem alagútban, hanem magaslati, oszlopokkal alátámasztott síneken közlekedik a Space Needle-ig és vissza.
Nem volt egy túl hosszúnak mondható utazás, de izgi volt és új.
Miután leszálltunk, betértünk az Experience Music Project nevezetű zene múzeumba, aminek egy randa, kortárs építészeti „műremek” ad helyet. A Microsoft-os Judittól kaptunk egy kártyát, amivel kedvezményesen mehettünk be, szóval így megérte. A tágas hall-ban egy „gitár-oszlop” fogadott bennünket: tetőig érő gitárokból (akusztikustól elektromosig) összetákolt szobrot húztak fel az alkotók, és mondhatni, igen hatásos lett a kompozíció.
Majd betértünk egy terembe, ahol a régi, Elvis előtti populáris amerikai bandák gitárjait mutatták be, 
majd a kezdetektől a legkreatívabb szerkezeteket és legpompásabb hangzású hangszereket tárták elénk. Paul McCartney, George Harrison, a The Who, Van Halen és Kurt Cobain 1-1 instumentjét is láthattuk.
Innen az időszakos kiállításhoz vezetett utunk, ahol Jimmy Hendrix életéről és munkásságáról lehetett többet megtudni. Fellépési ruhákat, hangszereket, audio anyagokat és egy koncertfelvételt is mutattak, az életrajzi adatokon kívül. Aki Hendrix-rajongó, annak rendkívüli élmény lehet, de nekünk annyira nem volt érdeksfeszítő.
Végül az első emeleten lévő Supreme lány kollaborációk (gondoljatok például a Dream Girls-re, mikor 3 fekete lány egyen-jelmezben egyen-táncot jár, miközben énekel) kosztümeit tekinthettük meg. Jó kis szerkók voltak, egy Destiny’s Child-osat is beszereztek.
Az emelet második részén, pedig egy Studio Lab helyezkedett el, ahol mindenki kipróbálhatta magát egy csomó stúdió fülkében, attól függően, hogy mit szeretne játszani. Lehetett elektromos-, illetve basszusgitározni, szintetizátorozni, valamint dobolni. Ezek beállós fülkék voltak, a rendes stúdió szobákhoz fel kellett menni a lépcsőn, magunkra zárni a hangszigetelő ajtót és kézbe venni a rákkendroll-t.:D Itt még hangfelvételi szoba is rendelkezésre állt. 
Mindent kipróbáltam, egy élmény volt.
Egyébként ez a múzeum az EMI zene stúdió intézménye. Ha megfordítotok egy cd lemezt, ez az EMI szimbólum található rajta az esetek igen nagy százalékában.
A jegyünk még a múzeum melletti Science Fiction Center-be (Tudományos Fantasztikus Múzeum) is szólt, ahol a sci-fi film műfaj darabjai voltak a főszereplők. E.T.-től kezdve a Majmok Bolygójá-n, a Star Trek és Wars-on keresztül, a Terminátoron és Alien-en át, a Mátrix-ig volt mindenkiről szó. Rengeteg életnagyságú figurát, moziplakátot, dokumentumanyagot és filmkelléket bocsátottak az érdeklődők szeme elé.
Érdekes volt, de nem valami nagy egyik tárlat sem.
Például a múzeumi boltban a zene résznél lehetett venni Led Zeppelin-nel, The Doors-szal, The Rolling Stones-szal, Pink Floyd-dal, stb. kapcsolatos szuvenírokat is, mégsem volt róluk szó a kiállításban, pedig nagyon vártam volna. Mindegy, így sem volt rossz, a stúdiózás kárpótolt… valamennyire.
A nap végén vissza „vonatoztunk” a Monorail kezdőállomására, majd bementünk a NordStrom nevezetű boltba, Shelly-nek átvenni egy cipőt, amit Charlie-nak vett. Nem sikerült, ott szerencsétlenkedtünk vagy egy órát, de egyik alkalmazott sem találta az említett surranót. Az idegeimen táncolt már mindenki.
Aztán hazamentünk, ettünk pizzát vacsorára, néztünk pár Glee epizódot Shannon-nel, majd lefeküdtünk aludni. Pontosabban én még csaltam ugye, és megírtam a blog bejegyzést szerdáig.
A Glee egyébként egy TV sorozat, ami egy csapat különböző stílusú és etnikumú tiniből álló musical csoport versenyekben való részvételéről szól, elszánt feltörekvőkkel, a focicsapattal, cikis és menő sárgákkal, plasztikokkal és így tovább. 
De annyira mű, hogy az már nézhetetlen. Legálábbis számunkra majdhogynem egy tortúra volt hallgatni a „tehetséges”, vinyákoló kamaszokat hatalmas problémákkal és élhetetlen feldolgozásokkal. A TV még mindig nem nekünk való Amerikában.
K-a-t-a-s-z-t-r-ó-f-a.
Természetesen ez a show irracionálisan populáris az Államokban. Mindenki tud azonosulni 1-1 karakterrel. Szuper!
Egyébként végtelen számú televízió csatorna van itt, még annál is végeláthatatlanabb mennyiségű műsorral. Egymást követik az idiótábbnál idiótább beszélgető show, és minden hónapban új sorozatokat dobnak a piacra. Ki tudja ezt követni? A válasz mégis az, hogy baromi sokan… Ember, szerezz magadnak életet!
Másnap részt vettünk egy Hop On – Hop Off (akkor szállsz le és vissza, amikor akarsz) buszos városnézős túrán, ugyanis Bátyusék már a megérkezésünk előtt befizettek rá. Igaz, nagyjából már minden jellegzetességet láttunk a belvárosban, de azért élveztük a túrát. Mentünk egy kört, majd „hop off”-oltunk a belvárosban, mászkáltunk pár órát, majd vissza „hop on”-oltunk a buszra, amit véglegesen elhagytunk a kompnál és befizettünk egy oda-vissza útra a közeli Bainbridge-szigetre. 
Imádom a hajókat, szóval nagyon jól éreztük magunkat a habok között hasítva, ahogy a hajunkat a szél fújta.
A szigeten Bainbridge kis városa terül el, kedves boltokkal,
éttermekkel, rengeteg turistaösvénnyel az óceán mellett és be az erdőbe. A délután végére a nap már elszívta az erőmet, szóval az ösvényen nem éppen száguldoztam.
6 körül visszahajóztunk Downtown-ba, ahol felvett minket Shannon, hazahozott minket, hogy bepakoljunk a Vancouver-i kiruccanáshoz, majd elkocsikáztunk Gáborék házához, ugyanis az éjszaka náluk aludtunk, hogy ne keljen hajnalban kelni az utazás miatt.
Eleinte nagyon nem örültünk neki, mert úgy gondoltuk, hogy az este kipihenjük szépen-csendben a nap fáradalmait, nem rohanunk sehova, stb., de végül mégis jól sült el.
Gábor nagynénje, Judit és nagybátyja Béla, egyszerűen fantasztikus. Annyira kedvesek, viccesek és aranyosak, hogy abszolúte megtérült a stresszelés.
Lefekvés előtt megnéztük közösen az Angyalok és Démonok c. filmet, mert még nem látta mindenki és miért ne?
Majd éjféltájt lőttük is a pizsiket.
Reggel 6.30-kor keltünk, összeszedtük magunkat, reggeliztünk egy jót, majd megkezdtünk utunkat Canada felé.
Pupák fenntartásokkal irányult a határ-átlépéssel kapcsolatban, mert még a Kaplan-ben valaki említette
neki, hogy kimenni az országból egyszerű, visszatérni már annál nehezebb.
A hivatalos honlapok viszont azt írták, hogy a magyaroknak csak egy útlevél kell a Canada-USA határátkeléshez, szóval úgy gondoltuk, hogy nem lesz probléma. Tévedtünk.
A határnál bementünk a vámépületbe rákérdezni, hogy akkor miként is zajlanak ezek a dolgok, de az ürge azt mondta, hogy szerinte nem lesz gond.
Aztán, mikor kifelé hajtottunk, egy modortalan, tahó amerikai
határőr visszaparancsolt minket egy bizonyos „narancssárga-kártyá”-ért, amit egy másik épületből kellett szereznünk. Lehet, hogyha közöltem volna, hogy zöldet tudok szerezni, ha összehoz egy haverjával, még egy sallert is kaptam volna tőle.
Annyira modortalan volt, hogy miután felhúztuk az ablakot, letöröltük a bájvigyort az arcunkról kórusban mondtuk ki a (elnézést, hogy nem cenzúrázok, de…): „Seggfej.” „Tajparaszt.” „Szemétláda.” kifejezéseket.
Sokszor olyan jó, hogy senki sem ért minket!
Na, ott már közölték, hogy annyira mégsem egyszerű a helyzet, ugyanis Ági útleveléhez és vízumához egy I-20-as nyomtatvány is szükséges és a visszaérkezés Canadá-ból már lehet, hogy viszontagságosabb lesz. Király.
Nagy nehezen kiautóztunk a Lehetőségek, Álmok és Szabadság (!) Országából, hogy átmenjünk egy (amit még nem is sejtettünk) sokkal jobba.
Nem láttam még egész Canadá-t, de a Vancouver-i körzet egyszerűen bámulatos!
Az első elképesztő észrevételem az út menti táblákon leledző kilométer alapú távolság meghatározás volt. Istenem, hát nem sokkal jobb kilométerben??!
Nagyjából 15 perc alatt beértünk a városba, ami olyan mintha Európát összegyúrták volna Amerikával. Fiatal, mégis régies; pezsgő, mégis maga a nyugalom; urbánus és mégis természet közeli! Európára jellemző lakóházakat váltják a magasba törő üvegablakú üzletházak, de valahogy mégis közelebb érzem magamhoz ezeket az üvegházakat, hiszen ablakaikon reflektálnak a Blaha Lujza téri belvárosi házak!
Nem viccelek, mikor vezettünk le a part felé, és szembetaláltuk magunkat a völggyel, mintha Szentendrét láttuk volna visszaköszönni! S mikor ott lent,
gyönyörködtünk az óceánban, a Margit-sziget-i tájat láttuk viszont.
Istenem, Vancouver eszméletlen!! Na, itt el tudnám képzelni, hogy letelepedjek… de férjet találni mindenképp! Minden harmadik sráctól elolvadtam, az emberek megjelenése annyira magával ragadó, nem az a futószalagról szökött hamis lázadó fiatal, hanem tényleg sok a megismerésre és felfedezésre született emberi lény és ez az egész körülírás jellemző a városra, lesüt róla. Meg - akarom - ismerni.
Látszik, hogy a település lételeme a zene. Zene… zene… ZENE mindenhol! Bárokból, jam klubbokból, utcazenészektől! Minden sarkon újabb ritmus és dallam.
Az utcák a belvárosban, összhangban vannak a természettel, az emberrel, az igényeivel, lehetőségekkel és a kifejezés iránti vággyal. Még a boltok is különbözőek a határon túliaktól.
Az emberek nem vigyorognak bele műmájerül a képedbe és kérdezik meg üdvözlés helyett, hogy „How are you?” és rohannak tovább a válaszra sem várván, hanem őszintébbnek tűnnek, mélyebbnek.
Egyszerűen nem volt elég az az egy nap. Vissza kell mennem.
Megtaláltam a legújabb Kaplan úti célom!:D
Most is magam előtt lebegnek az utcák, az óceán, a szigetek, az erdők!
Az időnk is gyönyörű volt, bár az előrejelzések nem azt jósolták. Ez egy tökéletes nap volt.
Judittal és Gáborral is annyira jól elvoltunk, tényleg nem is lehetett volna kellemesebb.
Először elmentünk a közeli Stanley Park-ba, ami egy félszigeten helyezkedik el. A parkban minden van, ami kalandozó szem-szájnak ingere. A híd, mely odavezetett minket, mint a San Fransico-i Golden Gate csak zöld változatban. 
A víz gyönyörű, még hattyút is láttunk, a parkban mindenütt totem oszlopok vannak kiállítva, lovas kocsik várják a vállalkozó kedvűeket, túra utak kígyóznak, festő kör alkot időről-időre és így tovább.
Miután végigjártuk, amit szerettünk volna elmentün
k a Capilano függő-hídhoz. Na, ha eddig nem kedveltem volna a helyet, akkor itt biztos beleszerettem volna!
A Capilano függő-híd a fák között ível az erdőben, a fák lomb szintjén. Alattunk a völgyben egy folyó csordogál, jobbról-balról hegyek övezik utunkat, míg a túra további részét bent az erdőben tettük meg, vagy talajszinten vagy annál feljebb, ismét a fák magaslataiba hágva. Rövidebb függő-hídak fától-fáig, kilátók, egyszerűen szemkápráztató. Nem is lehet leírni, bár a képek sem adják vissza teljesen a magaslatokat, illetve mélységeket.
5 óra körül bementünk Downtown-ba körülnézni, valamint nyomtattunk két képet Bátyuséknak és Shanonn-nek emlékül. Az utcákról már nem ömlengek többet, elég az, hogy nagyon jó kis városnézés volt.:D
Ezen fantasztikus élmények után megebédeltünk egy thai étteremben, ami szintén új volt, mert rendes thai ételt még soha nem ettem.
Szerencsémre jól is választottam, mert a többieknek annyira csípősre sikeredett az ebédjük, hogy alig bírták be
fejezni. Gábor az italhoz adott citromokat nyomta rá a tésztájára, hogy semlegesítse valamennyire az erejét.
Utána még beszaladtam egy boltba, amit odafele a kocsiból szúrtam ki, közben hallgattuk az utca dobosokat, majd elégedetten távoztunk a parkolóba, ahol a kocsit hagytuk.
Este 8 óra körül hagytuk el Vancouver-t az édesnél is édesebb szájízzel. Teljesen le vagyok nyűgözve általa, mintha nekem (is) teremtették volna. Ha ezt az utazást kihagytuk volna, lehet hogy soha nem ismerném meg ezt a közeget és nem érezném ezt az érzést, ami még most is átjárja a lelkemet. Visszavágyom és vissza is fogok térni, amint megtehetem.
Hazafelé a határnál megint leállítottak minket. Fél óráig tartottak fel, igaz, ez csak a fele annak a mizériának, aminek az elején tettek ki.
Végül éjfélre hazaértünk és 9ig az igazak álmát aludtuk.
Reggel egy pazar étkezés után elbúcsúztunk Juditéktól, komolyan elérzékenyültem tőle, mert annyi élménnyel lettünk általuk többek és annyira jólelkűek,
hogy az ember akaratlanul is kötődést ér
ez irántuk.
Vancouver egy tökéletes megkoronázása volt egy élményekben, izgalmakban, érzésekben gazdag nyári vakációnak. És mennyivel több volt ez, mint vakáció!
Shannon azt mondta, hogy miután hazamentem teljesen más embernek fogom érezni magam. Már most érzem.
Rengeteg újat kaptam: mindenekelőtt új, igaz barátokat; új, eddig ismeretlen érzéseket; új tanításokat, s befogadott tudást; emellett mégha nem is teljesen befogadottat, de új, megfontolt igazságokat és végül, de nem utolsó sorban: új ambíciókat, célokat.
Hisz mire menne az ember célok nélkül?
